Londonban a közlekedés különösen kaotikus tud lenni. Busz, metró, DLR, gyalogosok, autók, kerékpárosok, egy nagy zizegő metropolisz.
Aki a tömegközlekedést óhajtja igénybe venni, érdemes beruházni egy Oyster Card-ra. Ez egy amolyan "feltöltőkártya", több városban van ilyen, pénzt tesz az ember rá és lecsippantja utazáskor. Roppant hasznos, nekem már évek óta van, bár csak időnként járok Londonban. Az árak és a szabályozás persze változhat, de ahogy utoljára néztem, olcsóbb Oysterrel fizetni mint jegyet venni. Ezen kívül azt is bevezették, hogyha többet utaznál mintha vennél egy napijegyet, akkor a napijegy árán felül már nem von le neked a kártyádról pénzt aznap.
The Tube
A híres londoni metró. A csúcsidőben híresen zsúfolt londoni metró. A folyamatosan bővülő és alakuló londoni metró, aminek térképére hasonlító sebhely van Albus Dumbledore-on. Valóban, amióta először voltam Londonban 2009-ben, minden egyes alkalommal új metró térképet adnak ki (olyan kis prospektuson, az állomásokon el lehet venni, nagyon hasznos). Mindig elhozok párat, most már egész gyűjteményem van... Tizenegynehány vonal van, amiket különböző színek jelképeznek. Az állomások egy része hatalmas csőrengetegre emlékeztet, mások a föld fölött járnak csodás kilátással. Némelyiknek egyedi, a környékre jellemző csempemintája van, mint például a Baker Street Sherlock Holmes-fejei. Rengeteget lehet gyalogolni a metróállomásokon és nem jutni kijárathoz. De lehet föld alattra épült épületeket is szemrevételezni. És persze hallgatni a klasszikust: Mind the Gap.
Nagyon komoly mitológiája van a londoni metrónak. A világ első metrója volt, amikor 1863-ban megnyílt a város közepén. Azóta foltozgatták, bővítgették, lezárták, színezték. Vannak olyan állomások, ahol a másodig világháború alatt tömegek gyűltek össze, életüket féltve, nehogy a fejükre omoljon az otthonuk. Van ahol betemetődtek. Van olyan állomás amit már nem használnak, lezárták, és csak különleges alkalmakkor lehet oda betekintést nyerni, mintegy egy korábbi világba. A londoni közlekedési múzeum (London Transport Museum) szervez különleges túrákat, érdemes figyelni.
A pontos, akkurátus információ mindig is fontos szerepet játszott a Tube életében. Az ingyenes napilap, az Evening Standard, minden vonalra vonatkozólag értesíti a várost, vajon aznap kifogástalan lesz-e a szolgáltatás, vagy valahol netán várakozás várható? Stratégiai pontokon kihelyeznek ún. Service Information táblákat, amire színes filccel lehet írkálni a legújabb információkat. Viszont ha épp nincs aktuális információ, a legviccesebb dolgokat képesek kiírni, lásd a fotót... Komolyan mondom, nincs semmi ami a londoni metróhoz lenne fogható. Mikor először használtam, pont akkoriban volt egy metró sztrájk, ami nagy szó volt, mivel már nagyon rég nem volt Londonban ilyesmi, és a város nagyon sértődötten viselkedett a hatására, 'már kérem kikérem magamnak, hát az élet megáll ha a metró is', izzott a levegőben. Az esti lap címlapján egy hatalmas kép virított egy bankigazgató külsejű, őszülő, öltönyös, mogorva arcú férfiről, aki a járda közepén rollerezett teljes természetességgel. Másnap ugyanabban a lapban megjelent egy cikk a pasasról, tényleg bankban dolgozott, és a sztrájk miatt inkább rollerra pattant. Este a lánya vette észre, hogy a Standardban ő lett a metróleállás arca, és jót nevetett rajta, de ha tudta volna hogy fényképezik, mosolygott volna...Roger McGough, kedvenc költőm írt néhány rövid verset metró sztrájk témában. Bemásoltam itt őket Neked, kedves olvasó, hadd gyönyörködj a zsenialitásukban:
A Striking Soliloquy
tu be
or not
tu be
Tube strike Haiku
trains that are side-lined
idling in rusty sidings
fear the knacker's yard
* * *
tunnels empty now
can see the light at both ends
birds risk a short cut
* * *
rails sleeping, dream of
a parallel universe
a new perspective
* * *
platforms yawn and stretch
enjoying the holiday
mice minding the gap
The Red Bus
A híres londoni Roadmaster busz, lsd kép, amire régen akár mozgás közben is fel lehetett pattanni hátul. Pár évvel ezelőtt kiírtak egy pályázatot, hogy modern Roadmastereket tervezzenek, majd meg is valósították a nyertes dizájnt. Egész jó lett, itt most nincs képem róla, de rá lehet keresni. Ugye minden elavul egyszer... A régi buszokból is jár pár azért még az utakon, ha jól emlékszem csak a 15-ös útvonalán. Ha az ember a felső szintre megy, az olyan érzés, mintha várost nézne, egészen zseniális. Némelyik járat annyira zsúfolt, hogy az ellenőr be sem férne... csak mondom... Magyar ember számára nagyon fura, hogy a másik oldalán kell felszállni, és a másik oldalon közlekedik, figyelem az útkereszteződéseken is! A másik számunkra szokatlan, főleg vidéken megfigyelhető tulajdonsága a buszoknak, de azért Londonban is láttam, hogy illik megköszönni a vezetőnek leszálláskor az utazást. Az angol buszvezető amúgy is egy szokatlanul beszélgetős, közvetlen fajta. Akkor sem jönnek zavarba, ha hajnali 3-kor kérdezősködsz tőlük hogy melyik busz is megy Swiss Cottage felé? Tényleg roppant barátságos népség, szerény tapasztalatom szerint.És a buszokat is nagyon barátságossá tudják tenni, vagy legalább is érdekessé, amikor az alkalom és a városi érdek úgy kívánja, itt például egy novemberi busz, ami a Poppy Appeal-t reklámozza, a november 11-éhez, az első világháborút lezáró fegyverszünet időpontjához köthető adománygyűjtést és emlékezést a háború áldozataira, és a hazájuk védelmében életüket áldozókra.
