Furcsa London- érdekességek és szokatlanságok

London városa bővelkedik a bizarr és váratlan történetekben és helyekben. Némelyik különösen megragadta a képzeletemet, ezek közül szeretnék néhányat megosztani.

A londoni magánutca ami Ely volt
Van egy utca London közepén,  ami 1290 és 1772 között Ely püspöke tulajdonában volt. Ely place a neve, és onnan nyílik az egyik legrégebbi, még most is álló templom, a St Ethelreda's Church ami a 13. században épült. Nem túl messze tőle pedig egy történelmi kocsma, a Ye Olde Mitre található. A templom inkább kápolnának nevezhető, de nagyon kis aranyos és van egy szép üvegablaka. Amennyire tudom, az utca most is magánkézben van, és egy kerítés van az elején amivel be lehet zárni, ha úgy akarják.

Kellemes séta a sírok között
London tele van kisebb temetőkkel különböző korokból. Van itt a kolera és pestis áldozatainak létre hozott nyughely, művészek és politikusoknak fenntartott kellemes lugas, középkori, viktoriánus és modern temető. Egy részüket pedig parkká alakították, ahol jót sétálhat az ember és gyönyörködhet a szép  emlékművekben, felkeresheti kedvenc írójának nyughelyét, vagy akár egy padon megebédelhet. Ezt sokan meg is teszik. Legtöbbször táblák tájékoztatnak a terület történetéről, a nevesebb oda temetett személyekről, ha vannak. A képen található például a St Georges Gardens táblája. Egy másik képen látható William Blake sírja a Bunhill Fields temetőben (az őszi levelekkel tarkított sír) és John Bunyané ugyanott. Mellesleg Daniel Dafoe is ott nyugszik. Nekem roppant szimpatikus ez a fajta műemlékmegőrzés, egyszerre hasznosítja a teret és megtartja emlékezetben a múltat. Érdemes megnézni ezeket a temetőkerteket, melyek a nyugalom szigetei a nyüzsgő fővárosban.

Thomas Hardy, temetői tolvajok és a vasútépítés 

Ha már sírkövekről van szó... Egykor, a viktoriánus időkben, sokan egy jól jövedelmező bár bizarr és illegális tevékenységet űztek. Az éj leple alatt nemrégiben eltemetett emberek testét ásták ki a temetőből és adták el különböző, főleg orvosi célra. "Bodysnatcher" volt ezen emberek szép angol neve. A St Pancreas Old Church nevű templom kertjében található temető hírhedt célpont volt bodysnatcher körökben. Ám az ipari fejlődés közepette, amikor az 1860-as évek közepén a Midland Grand Railway vágányrendszerének kiépítése egyre több és több földterületet kívánt, különösen, mivel a Kings Cross és St Pancreas vasútállomások a templom közvetlen közelében voltak, szükség volt a temető egy részére is. A londoni püspök megbízta Arthur Blomfield építészt, hogy oldja meg a sírok feltárását és átvitelét egy nagy közös sírhelybe máshová, hogy legyen hely a síneknek. Blomfield pedig rábízta az egész munkát fiatal asszisztensére, Thomas Hardyra. (aki nem lenne jártas az angol irodalomban, Hardyt később regényei és versei a nagy klasszikusok közé emelték) Miután elvégezték a munkát, elég sok felesleges sírkő maradt, amit a templom mellett egy kőrisfa köré hordtak amolyan furcsa művészi alkotásként körkörös mintába elhelyezve. Ez a kupac ma is látható, és Hardy Tree néven ismert.

Földalatti folyók, a Fleet

A terület amire London épült a kezdetekben tele volt kisebb folyókkal, amik a Temzébe ömlöttek. Ezeket az évtizedek során és a város növekedésével arányosan egyre eltüntették, a 19. század közepén épült csatornarendszerbe vezették, közparktavakat csináltak belőlük vagy egyszerűen ráépítkeztek. Némelyik nevet kölcsönzött a fölötte található utcának, mint például a Fleet. A Fleet legendásan bűzös folyó volt, amiben döglött kutyáktól a vágóhídi állatmaradványokig minden úszkált, bár néha hasznos szolgálatot teljesített, rajta húzták fel például a köveket a Szent Pál székesegyház építéséhez. Később a Fleet Street arról lett híres, hogy a nyomdászok és újságírók utcája, nagyon sokáig itt is működtek Anglia legnagyobb lapjai. Aztán szép lassan elköltöztek Canary Warf felé... No mindegy, ami a mai napig itt maradt, az egy kicsit eldugott, házak közé bújtatott templom, a St Bride's, ami a "nyomdászok temploma" volt. A jelenlegi épületet Christopher Wren építette, aki a nagy londoni tűzvész utáni újjáépítés legnagyobb részét a kezébe vehette. Az alagsorában van egy kis múzeum a történetéről, roppant érdekes. Van itt szó nyomdákról, temetőrablók elleni védekezésről, és persze a templom tornyáról, ami állítólag az első esküvői tortát inspirálta 1703-ban.

Rene-reneszánsz


A város egyik leghíresebb hajdan   volt épülete Shakespeare Globe színháza.  1599-ben építette a drámaíró színésztársulatával, a Lordkamarás Embereivel közösen, de majd 15 év múlva leégett. Később újra felépítették, majd a puritanizmus térnyerésének idején lebontották (1644-ben). Egy amerikai színész, rendező és producer, Sam Wanamaker, 1970-ben létrehozott egy Globe Playhouse Trust-ot, amelynek segítségével a színház újjáépítését finanszírozták, és 1997-ben meg is nyílt. Közel áll az eredeti helyéhez, de nem pontosan ott. A színházlátogatás ugyanúgy zajlik, mint akkoriban, a drágább jegyek tulajdonosai felülhetnek, s akár párnát is bérelhetnek, az olcsó, 5 fontos jegyért cserébe pedig érkezési sorrendben az udvaron lehet elhelyezkedni, állva. Ezeket az álló embereket nevezik yardlingnek vagy groundlingnek, és meg kell mondjam, magam is büszke soraik közé tartozom. Három Shakespeare darabot álltam végig, és mind hallatlanul érdekes volt, zseniális rendezéssel, a hely maximális kihasználásával. Színészek lejöttek az udvarba, átvágtak rajta, egy mit sem sejtő néző kezébe nyomtak egy lándzsát, papírdarabeső is ért, illetve kiáltványokat nyilaztak közénk, valamint egyszer leköpték az első sorokat. De az angol színházak zsenialitásáról majd máskor. Szóval a Globe, ahol eredeti régizene megy, és ha esik az eső, a groundlingek megáznak. Nagyon kedvelem még benne azt, hogy a pénztár közelében van egy vonal, ami mögött közvetlenül az előadás előtt felsorakozhatnak azok, akik szeretnének eljönni de nem tudtak jegyet venni. Ha valakinek felesleges jegye van, odamehet a sorhoz és lebizniszelik egymás között, így semmi nem megy veszendőbe. :)  Egy másik tradíció, legalábbis úgy tűnik, hogy az, hogy az utolsó előadáson a társulat rózsákat dobál a közönség közé, és utána elmegy bulizni a színház melletti Hattyúba, pont mint Shakespeare idején. Majd egyszer elmesélem hogy milyen volt kívülről nézni, miközben hajnali kettőig két osztrák és egy amerikai lány társaságában vártam hogy Roger Allem kijöjjön és autogramot adjon nekünk.

Társadalmi graffitik
Londonban komoly hagyománya van az utcai festőművészetnek. Generációk dekorálták kis a falakat, nem ritkán társadalmi, politikai üzeneteket sugallva képeikkel. Nem igazán értek hozzá, milyen technikák, csoportok, irányelvek vannak, de lépten-nyomon bele lehet botlani ötletes, elgondolkodtató ábrákba, képekbe, ez pedig a laikus számára is élvezetes. A leghíresebb grafiti művész Banksy, egy titokzatos és arcát sehol meg nem mutató férfi (vagy egy csoport, ki tudja?), akinek munkássága több országot ölel fel, művei pedig most már roppant értékesek. Banksy humoros, szarkasztikus módon figuráz ki vagy foglal állást olyan jelenségek ellen, mint a háború, kapitalizmus, monarchia, sznobizmus, stb. Londonban még mindig fellelhető néhány  képe, bár nagy részüket lemeszelték, néhány közülük Farringdon közelében, illetve Shoreditch-ben, itt láttam én is egyet.

Kék rendőrségi telefonfülke
Az 1920-as évektől kezdve használták Angliában ezt a kékre festett dobozt. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy miniatűr rendőrségi iroda, ahol a rendőrök ebédszünetet tarthattak, nyomtatványokat tölthettek ki, vagy akár bezárhattak egy letartóztatottat, amíg egy rendőrautó meg nem jelent hogy elszállítsa. Bent egy telefon is helyet kapott, amin keresztül a segítséget kérő publikum el tudta érni a rendőrséget, vagy a kolega betelefonálhatott. Ma már nem használják őket, a többség le lett bontva, de egy-kettőt fellelhet az ember, ha ügyes. Earls Court környékén van egy, bár ha jól tudom csak a 90-es években tették oda, pont a metróállomás előtt, jól észrevehető helyen. A Doctor Who nevű, immár több mint 50 éves TV műsor rajongói gyakran felkeresik ezt a helyet, mivel a "Doktor" nevű földönkívüli űrhajója úgy néz ki, mint egy ilyen telefonfülke. A történet szerint a TARDIS nevű űrhajó fel lett ugyan szerelve az álcázást elősegítő rendszerrel, de az útközben elromlott, és beragadt a telefonfülkére.

Sherlock Holmes
Arthur Conan Doyle fiktív hőse, a híres nyomozó bizony itt élt, Londonban.  Házából múzeumot csináltak, a leírásoknak pontosan megfelelőt. Én még akkor láttam, amikor az új BBC sorozat nem létzett, ezért minden sorban állás nélkül el tudtam menni és szép nyugodtan megnézni. Roppant érdekes volt, hatalmas mennyiségű korabeli tárggyal telepakolva, és egy úriember Watsonnak öltözve még beszélgetett is velem. De a múzeum minden alkalmazottja be volt öltözve szolgálónak, rendőrnek vagy más, korhű jellegű ruhába bújt. Amióta a sorozat rekordnépszerűségre tett szert, végeláthatatlan sorok várnak az épület előtt, és minden megdrágult. A kép itt nem a múzeumban készült, hanem a Trafalgartól nem oly messze található Sherlock Holmes Pub első emeletén, ahol berendeztek egy holmesi dolgozószobát, nagyon klassz. De ha már a sorozatról beszélünk, no az aztán igazán megdobta London néhány helyének népszerűségét. A St. Bartholomew's Kórház, aminek tetejéről Sherlock leugrott, szinte zarándokhellyé vált például, emlékszem a 2-3 évad között jártam ott, és egy közeli telefonfülke tele volt ragasztva bátorító üzenetekkel és "Én hiszek Sherlockban" cetlikkel. Egészen elképesztő volt.

Ahol elverték Haynaut 

Úgy tűnik a londoniakat sem hagyta hidegen a magyar szabadságharc kegyetlen leverése. Erről tanúskodik egy emléktábla Shakespeare Globe színházától nem messze, a Park Streeten, egy téglafalon.1850-ben ezen a helyen a Barclay and Perkins szeszfőzde szállítói felismerték az "osztrák mészárost", Haynaut, és jól elverték.






Nos, egyenlőre ennyi. Ha szeretnél még érdekességeket olvasni  Londonról, hadd javasoljam az Atlas Obscura könyvet és honlapot, megéri belenézni.

ápr 23-27, SZENTPÉTERVÁR

Óriási volt! Megismételhetetlen, grandiózus, hihetetlen!!
Nem fogom napokra bontani, mert az egész nagyszerűség egyszerre él momentán a fejemben.

ESN túra volt, Erasmus Student Network (a szervezet képviseletében: Otto, finn). Nem voltunk sokan, csak Orsi, Klári, Ákos, Dóri, Bálint, Péter, Adri, Judit, Kathy (amcsi), Jena (finn), Guillome (francia), Mattieau (fr), Carol (fr), Pia (német) és jómagam. Meg Eija, az idegenvezető nőci, aki finn, de anno tanult színjátszást Péterváron.

A város jóval zajosabb Helsinkinél, ami eleinte meglepő volt, és a szobánkba éjjel behallatszott a Nyevszkij Proszpekt forgalma.

Aki teljes képtárat szeretne nézni, egy darabig itt biztos megtalálhatóak:
én képeim
Orsi képei

ápr 9, csütörtök

Elképesztő nap! Tisztán elképesztő!

Reggel 10.15-re kellett a szenátor téren lennem. Előtte beugrottam az angolos könyvtárba valami könyvért, mert ez az utsó nyitvatartási nap, és megtaláltam az írlandisztikás mennyországot! De ahány könyvet csak levittem, konkrétan 2, mind egy éjszakás volt, és délig nem voltak képesek kiadni!!!! Szörnyen felbosszantott , meg egy csomó időt eltotojásztam, ezért futva érkeztem a parkolóba, és mivel először Rupertet láttam meg, neki panaszkodtam... nehéz angolul normálisan panaszkodni... de kedves volt és meghallgatott. :)

No igen, mert az anglikánokkal mentem az 1-1,5 órányi útra lévő Kisko-ba. Turku fele van. Rupert addig rohangált hogy mi legyen hogy meg hol van a püspök ("de nem is kell pánikolni, végül is nélküle úgysem csinálhatunk semmik..."), hogy a kezében cipelt 3 miséhez szükséges üvegtálkából egyet dirib-darabra tört. Úgy rugdostuk össze hárman. Beosztogattuk a kocsikat, és Ruperthez kerültem ("de Rupert-mondta Tuomas- Te úgy vezetsz mint egy őrült!") a hátsó ülésre, ahova, monta, csak egy ember jöjjön, mert hatalmas kupi van. Hát az volt. De bitangul! Régi számláktól kocsifolyadékik mindent találtam, meg tisztításra váró öltöny, és hátizsák, és fura papírok. Rém rendetlen alak ám. Elöl Kristian ült, kinek a nevét mindig úgy mondják ki, hogy azt hiszem azt mondják 'keresztény', christian. Olyan ministráns-féle, belső ember, csendes, félfinn-félangol pasas.
Én eldadogtam, ők elbeszélgettek, mindenféléről.

Nos, megérkeztünk a Kisko templomba. Ez egy kicsit félreesik a falu többi részétől, de ne csodálkozunk, itt finn földön a települések hallatlanul messze vannak egymástól. Meg a házak is a településeken belül. A templom pár száz évre visszamenően használt, fából van és szépes festett. Körülötte temető.

Nem volt sok ember, szinte több asszisztencia és klérus, mint hívő. Bévül fehér és kék festékkel díszítve, igazán kellemes volt üldögélni és várni, mikor kezdődik a mise. Az utolsó pillanatban Rupert a kezembe nyomott egy papírt a második olvasmánnyal, hogy olvassam már el... kedves :)Aztán Tero-val megkért Tuomas, hogy a felajánlás résznél prezentáljuk a bort, vizet, stb. Tero szokott ilyet csinálni, mondta, majd mondja mikor kell kimenni a sorból. Mutatta, mentünk, aztán Tuomas jött szélesen integetve, hogy még ne! Szóval ott álltam a szélen a kezemben két üveg üveggel, görcsösen szorongatva, nehogy véletlenül leejtsem, amíg vagy negyedórán át szentelték az olajat és erősítették meg az esküjüket a felszentelt személyek.

De az egész szertartás olyan családias volt, és a kántorok szépen énekeltek (akik közül az egyikről kiderült, hogy a turkui egyetemen angol szakon professzor...

Mivel nálam volt fényképezőgép, engem kértek fel, hogy csináljak csoportképet. PPersze elkattingattam párat előtte is, mert, ahogy attilla mondta egyszer, a csoportképhez készülődés képei mindig a legérdekesebbek!

Aztán Geoffrey átvette a gépet, mondván, hadd legyek már én is benne valamelyikben.... Hosszan pepecselt vele, a végén motyogtam eggyet magyarul neki a mosolyom alatt a fogaim között, Tuomas meg csodálkozva rám nézett erre a szeme sarkából, rém vicces, ahogy pont látszik Geoffrey utsó képén :):):)

Utána elmentünk Ruperthez, aki ott lakik és mindenkit meghívott ebédre. Kocsival. A nagy idegességében engem ott felejtett... :(  De egy másik finn, diák és luteránus pap elintézte, hogy Amosszal és Geoffrey-val mehessek. Klasz volt, afrikai zene ment a magnóban, és... és.....és..... egyszerre csak gondtalanul bambuló szemeim előtt egy moose vágott át az úton!!! Pont a 2 kocsi között!!! KÉsőbb Rupert mesélte, hogy David, a püspök hogy felujjongott, hogy de jó! Szarvas! Hol a fényképezőgépem?? és ő nem merte azt mondani neki, hogy "ilyen közel még sosem járt a halálhoz......"

A házhoz megérkezvén, ami egy valószinűtlen utca, mely gyakorlatilag egy hosszú erdei ösvény, közepén állt, fűnek-fának elujjongtam én is. A ház kék, fa, a hátsó ablakból tömör erdő a kilátás, és nincs folyó víz. Viszont kaptunk welcome paradicsomlevest pirított kiflivel, ami kegyetlenül finom volt!!, és el is hadarta a receptet a kocsiban visszafelé, de nem értettem a felét, és azt is elfelejtettem felírni. Aztán jött a tortilla szerűség, inkább nevezzük krumplis lepénynek, amiről sokat mentegetőzött, hogy már kihűlt, és hogy Teronak sikerült valami olyan krumplifajtát kiválasztania (a finnek imádják a különféle fajta krumplikat), ami 5 órán keresztül sült!! Tényleg ki volt hűlve, de volt mellé mindenféle saláta, olyan is, amiben az "én népem" paprikálya is szerepet kapott. És nem tudom mit kezdtek volna, ha nincs nálam véletlenül egy 1eurós boltban vett kínai zsebkés, mert kés ugye nem volt a láthatáron. Én vittem diós sütit, egy ír sütis dobozban, ami persze Rupertnek azonnal feltűnt...

Szóval szorosan voltunk, de sok jó ember ugye kis helyen is elvan. Én Kristian-nal beszélgettem, meg turkuiakkal, és Anjával, aki franciatanárnő. És láttam hogy a háziaknak rengeteg DVDje van... :)

Jókat dumáltunk, de végül haza kellett menni. Én megint Ruperttel mentem, de ezúttal 5en ültünk. Vagy 4-en? Mindegy, Tero is jött. Az út fontosabb emlékei közé tartozik, hogy felhívott Klári azzal, hogy közelgő Szentpétervári útunkhoz lélekszakadva szereznek be vízumot épp, mert majd'lejár a határidő, mondom nincs meeting? Nincs, és mondom a nyavaja beléjük, és hevesen szidtam őket, és hívjatok majd vissza mi lett, és mondom nem vagyok a városban... Aztán letettem és sűrűn szégyelltem magam a bent ülők előtt ilyen hangosan idegen nyelven beszélni, de úgy tűnt élvezték,,, és Kristian elkezdett elmélkedni a nyelvek hasonlatosságán, és hogy egyedül a meeting szót értette. Mert az ugye angolul volt. Magyarázkodtam valamit a ruszki vízumról... Rupertet meg valaki megkérdezte, mondván, nagy szakértő. De megköszöntem, hogy bizony már (talán) sinen vagyunk...

A másik nagy esemény, hogy Rupertet elősször életében lemeszelték gyorshajtásért! A város D-i részében. Átment a rendőrök kocsiába megbeszélni, hát került vagy 150 e-ba, pedig csak alaptarifát fizetett, mert pap... nagyon sietett hogy vissza érjünk a csütörtöki misére.... :(:(:( szegény...

Nekem volt még 1 órám, azalatt bevásároltam és találkoztam Martinékkal, meséltem is a kalandjaim, különösen kitérve a szarvasra!!

Persze énekkar, próba, konzultációk, helyfelméérés. Sarah elhozta Benjit :) Olyan cuki, és minha énekelne :)

Az anglikánoknál mindenki beállhatott apostolnak, aki akart, lábat mosatni, és a legnagyobb jelen levő méltóság végezte, tehát a püspök. Csak le kellett a zoknidat húznod, és ennyi. És az Ubi caritas-t énekeltük, latinul, az általam ismert dallam szerint, ami nagyon jól esett! Egyszer próbán mondta is Edward, hogy bocsi, nekem ez biztosan nagyon unalmas, mert úgyis tudom, én meg válaszoltam, hogy nem latinul, úgyhogy mégis kihívás :) . Még énekeltünk, amikor hozzám ért a püspök, és rém vicces volt úgy énekelni, hogy közben hideg vízzel mossák a jobb lábam... :):):)  (még az elején csináltam néhány lopvaképet, felbátorodva azon, hogy Tuomas gyakorlatilag megkért rá....)

Nagyon szép szertartás volt, bár egyeseknek, mint az ausztrál fickónak, ez túl katolikus, de nekem irtóra tetszett! És a végén lehetett virrasztani ott. Éjfélig. Egy darabig maradtam fönn, a kápolnában, hogy a töbiek lemenjenek a konyhába erőt gyűjteni, és én relatíve gyedül maradhassak, aztán én is lementem, ahol a klérus tagjai kávézgattak és beszélgettek, erőt gyűjtve. Ó, az a nagy halom kaja az asztalon! Ó, az a kötetlen beszélgetés, vajaskenyér, s némi pulla társaságában!!! A püspöknek magyaráztak sok mindent, ő csinált néhány képet, hogy ne csak már én fényképezzek ( :) ), és belemerültünk a felkészüléssel teljes, jó hangulatú Nagycsütörtök éjszakába. ,,,

Aztán egy kicsit kinéztünk, ahogy próbálják a nagy helsinki keresztutat a bazilika lépcsőjén...

De sajnos 10 körül haza kellett mennem, sonkát főzni... amivel amúgy iszonyúan meggyűlt a bajom!!

márc 18, szerda

Anya Tamperébe ment, ami állítólag nagyon szép hely, és van egy kilátó, ahonnan ellátni a nagy fehér havas messzeségbe.

Én kihagytam a szerdai finn órát, és random beugrottam egy helsinki Erasmus diákok által szervezett csokoládégyár-látogatásba. Úgy bizony, csokoládégyár. A Fazer. A nagy és híres finn Fazer.

Egy svájci fiatalember alapította, kinek papája nem akarta hogy cukrász legyen. Először kávézót nyitott, mellesleg itt ismerkedett meg a feleségével, felettébb romantikus, a mai napig a cégé a hely, majd terjeszkedett és terjeszkedett. Végül megvettek egy teleket a semmi közepén, Vantaában, aminek az a komoly előnye volt, hogy a saját vizüket onnan beszerezhették, és oda épült a gyár.
A cég filozófiája, hogy minőségi, gondos kézimunkával készült termékeket kínáljon, és ezekkel megnyerje a vásárlókat. Vantaa csak a csokitermelő hely, van egy rágógyáruk is (ami jó a fogaknak, mondta a túravezetőnk, ezért nincs szükség fizetett fogorvosra a gyár dolgozóinak), kaptunk is párszor belőle ingyenmintát a Unicaféban, és több pékségük. Mostanában főleg Oroszországban hódítanak. A dolgozóknak aranyéletük van, a gyár biztosít saját óvodát, konditermet fillérekért, olcsó nyári lakot nyaralni. Ahogy a vezető sác magyarázta, mintha toborozná az embereket, minket, hogy menjünk oda dolgozni... És igen, láttam az embereket, akiknek az a munkájuk, hogy csokoládét kóstolnak....
Nagyon szép és gyerekek számára is könnyen érthető kiállításos bemutatóik vannak a csokoládégyártásról, a gyárról magáról. Megtudtam pl, hogy az első 6 cukrászukból 5 orosz emigráns volt. És hogy svájci receptekkel kezdték. Persze valamit nem láthattunk, túl sok volt az a harminc valahány ember, a gyári zónákba nem nagyon mehettünk. De arról láttunk filmet 1000 eurós finn tervezésű, tabletta alakú műanyagszékekből. No meg ott volt a srác története, aki nem akarta elhinni, hogy itt ő annyit ehet, amennyit csak akar csokit, ezért elszökött, bújkált az autoritások elől és minden gyári munkafolyamatba bepillantást nyert, kivéve ahol a csoki maga van... Aztán persze elkapják és miután felejthetetlen leckét kaptunk csokigyártásból, jön a morális tan is, mert kiderül hogy az osztály többi része egyenesen a helyre ment, ahol annyi csokit ehetsz, amennyibe bele nem fullads. Ergo, ne kövesd a bűn útját, mert nem éri meg!
Ó, ez itt én vagyok a kezemben egy marok csokival. Ilyen haj meg cipővédőt kellett viselni.
A csokik kegyetlenül finomak!!! Kár hogy az volt a szabály, hogy nem lehetett elvinni... Van Dianás cukor-féle is, csak többféle vodkával töltve, nagyon tuti!! Azért megjegyzem, elzárva tartották egy fiókban...

Nos ezután bementem a városba, épp véget ért a finn óra, és hogy talán látok valaki ismerőst az ebédlőben, és lám, Katka meg egy barátnője látogatóban, bizonyos Hanka. Elmentem velük sétálni a temető, meg a Sibelius emlékmű felé, ami senkinek sem tetszik... Szerintem nem rossz!
Elmentünk a villamosmúzeum mellett is, ami úgy néz ki, mint egy kocsiszín...

No igen, és az este. Kivételesen nem EOL kóruspróbára mentem, hanem az anglikán beszélgetős klubba, ahol most a pap, Rupert, aki Dublinban nőtt föl, no meg akinek még volt mondanivalója, beszélt Írországról, függetlenségről és vallási diszkriminációról. Voltunk vagy 6-7-en, és tartott vagy 2 és fél órán át. Rupert 2 kedvenc versét is megkaptuk, mint médium amin keresztük a témát kezelhetjük. Óriási volt! Nagyon személyes, és ismerős, és professzionális, érdekfeszítő.

febr 1, vasárnap

És februárra vált a hónapok sora, azaz helmikuu, ahogy a finnek mondják, a gyöngyhónap.

Reggel jó korán keltem, hogy bemehessek a városba beszélgetni Petivel és sétálni. Olyan jól sikerült, hogy háromnegyed órával hamarabb a buszmegállóban voltam... Jót sétáltunk, még a nagy és szép ortodox templomba is be tudtunk menni, mert mise előtt kinyitják. Rendkívül impresszív épület! A kikötőben is jártunk, mászkáltunk, aztán elvittem a vasárnapi misére Martinnal és Katkával, ami ezen a héten .... anglikán volt. :)
Meglepően hasonlított a katolikus struktúrára, az egyik kiugró különbözőség pl az volt, hogy a kézfogás és "béke veled" jóval előbb van. Egy másik, hogy soha nem térdelnek le. Valamint a nem csak a testből, hanem a vérből is részesülnek a hívek (ha értitek mit akarok mondani...). A pap nagyon furi ember, a hívek többségéhez hasonlóan angol nyelvterületről kerülhetett ide. Szarkasztikus humora van. Olyanokat prédikált például, hogy "...aztán Szent István vértanú ünnepe sokkolt minket, már aki elment templomba ezen a napon, ha jól emlékszem, ketten voltunk...". És mindenki olyan szép angol nyelvet beszél!! NO mindegy, itt is volt ám mise utáni teázás-kávézás-sütizés, ahol nagyon kedvesen körbekérdeztek minket, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk... és meghívtak a kórusba énekelni :) Talán még ez volt a legközvetlenebb társaság.
Ezek után elmentünk a heti kis sétánkra(a franciákkal, Orsival és egy Marketa nevű cseh lánnyal bővülve) a város nyugati oldalán a Lapinlahti öböl mentén egészen egy szigetig, amin egy skanzen van. A temető mellől indultunk, igazán megnyerő végdő nyughely, szívesen aludnám itt örök álmom, fenyőfák és több száz szürkés-barnás antik sírkő társaságában. Alacsony kőfal veszi körül, nagyon rusztikus...
Az öböl vize mivelhogy be volt fagyva, ismét élvezhettük a jégen járás örömét :)
Peti és Katka útközben más dolgukra mentek, de mi bejártuk a skanzenszigetet, ami bár a múzeum maga nem volt nyitva, azért bejárható volt. Egyszerűen gyönyörűek a házak, fából éültek, vagy színesek vagy nem. A kávézó sárga. Itt kávéztunk-teáztunk és történeteket meséltünk egymásnak ismerőseinkről, akik az rasmuszos félévükben egy barlangban laktak (Spanyolország, megtörtént eset, igazi vadon termő tengerparti barlang...), vagy mások házába betörve és a zárat kicserélve legálisan ott tartózkodtak a házban, mely tevékenységnek van egy neve is angolul, de nem jut most az eszembe... elképesztő, miket meg nem tud az ember!! Nagyszerű finn sütiket is lehetett kapni, elég borsos áron, de a kávé teljesen elfogadható pénzmennyiségbe fájt.




Aztán hazamentünk, és megtudtuk, hogy sem a Prizma, sem az S-Market nem tart nyitva kilencig... sajnos a saját bőrünkön... De az Alepa igen!