márc 29, vasárnap

Óraátállítás. Roppant korán megtettem, nehogy baj legyen belőle! Rupert, a tisztelendő meg is jegyezte mise elején, hogy "köszönjük Nektek, hogy kikászálódtatok az ágyból ilyen korán. Lesz majd biztos egy-két késő ember, szégyenteljes arccal akik bejönnek, ne is törődjetek velük."...

Nos ez az ember most pont Martin lett, a pontos német... (a képen a háttérben: Che, Kamerunból).

Mivel Violetta, a szoprán oszlopa bronchitiszes ( :( ), Edward elhívta két ismerősét, németek, a Sibelius akadémián tanulnak, a szopránba. Nagyon kedves leányzók. A parókia vendégül látott egy diakónust az Old Catholic Church-től, akik a katolikus egyházból a 19. sz közepén váltak ki, mert nem értettek egyet a pápa tévedhetetlenségével vagy valami ilyesmi... Egy pocakos bácsi volt, feleséggel és gyerekkel (egy fiú). Érdekesen prédikált, sokat beszélt angliai hazájában hogy hogy nevezik a Nagyböjt utolsó vasárnapját, egy babról kapta a nevét, és ennek kultúrtörténetét is ecsetelte. Ha jól emlékszem, több magyarázata is volt, miért pont ezt a babot eszik ilyenkor, merthogy gyógyító erejű, meg hogy nem hús... Mindenesetre azt mondta a bácsi, hogy hozott nekünk kóstolóba, bár nem láttam...

Merthogy pot-luck-lunch-ot tartottunk. Azaz mindenki hozott valami kaját és megosztotta a többivel. És mindenki ebédelt. Rupert tisztelendő annyit kért, hogy ne legyen benn hús. Ergo volt ott palacsinta, vega lasagne, saláták minden mennyiségben, sütik, és az én mákos gubám. :)
Ilyen, mikor az egész közösség összegyűl és eszik. A kriptában (mert valami megfoghatatlan ok miatt így hívják az alagsori helységet...).
Balról jobbra: Peter Knight, Bryan (aki cukros), és Edward (AAAAAAusztráliából, aki ezen napon ment Londonba vakációzni a szerencsés alak, egy hétre).
És persze Rupert. Kihagyhatatlan!!

Evés után Martinnal és Peterrel elindultunk. Az eredeti terv szerint volt egy meghirdetett kirándulás Suomenlinnára, de Martin kicsit össze volt zavarodva, mert az egyik német lánytól megtudta, hogy egy közös jóbarátjukat baleset érte és súlyosan megsérült (kutyák támadták meg, ha jól értem...). A kompikötőbe menet Peter Joy mesélt a nagyapjáról, aki, mint nemrég kiderült, spanyol volt, és azt mondta Peter nagyanyjának, hogy ugyan el nem veszi, de a gyereket segít felnevelni (hmm.. itt sokmindent hagytam kimondatlanul.. ugye nem kell ecsetelnem??). A nagyi erről hallani sem akart, és elküldte a férfit a fenébe (bocsánat...). Az pedig, mivel épp zajlott a Nagy Háború, el is ment és beállt a francia hadseregbe katonának. És eltűnt. Totál. Peter apja elárvult, és egy akkoriban népszerű szokás szerint új vezetéknevet kapott, hogy kitöröljék az apját az életéből. Egy mentőcsónak nyomán nevezték el.

Végülis Martin nem jött, de én elmentem a szigetre. Csudaklasz volt, gyönyörű idő! Még csak egy órácskára is! Odafele 3 török Erasmuszossal beszélgettem Tallinból, vissza egy indiai Nokia-dolgozóval.