Kirándultam egyet.
Az eredeti elképzelés korábbra gondolta, de végül 8 körül mentem egy személyvonattal (ami ugye azért jó, mert olcsóbb...) És mentem, cool ruhában, lobogó kabáttal, hanyagul vállra vetett hátizsákkal.
Tamperében van két gyárkerüeti környék, amit érdemes megnézni, mert gyönyörű téglaépületek, meg mert tele vannak múzeumokkal és vendéglátóipari helységekkel. Főleg a Finlayson.
Ott található a nap egyik fénypontja, a Kém Múzeum! Ami, nevéhez híven, a nemzetközi kémkedés történetét mutatja be. Egyetlen nagy teremről van szó, amit középen megtör egy alagút, elsötétített, mire ki van írva, hogy mindenki csak saját felelősségére használhatja, és hogy ha hirtelen fényvillózásra érzékenyek vagyunk, vagy epilepsziások, ne tegyük be a lábunk, mert rohamunk lehet. No köszönöm, mondom, egészen a végéig be sem mertem menni! Amúgy remgeteg a barna tárgy. Világháborús bőrtokos cuccok sorozata, meg a nehéz, fekete fém. Angolul nincs semmi kiírva a tárgyakra, sem máshová nagyon, de adnak egy nejlonköteget, amiben papírlapokon minden fontos szerepel. És számok alapján, ha nagyon odafigyelsz, be lehet azonosítani a tárgyakat. De ehhez is kell ám azért némi kémtehetség...
A kedvencem a füzet végén található történetsorozat. Merthogy minden kémről, aki a kiállításon szerepel, van egy jó A4-es oldalnyi anyag. Tömör izgalom, és valóság az életükről! Ami a könyvben is szerepel ugye, amire nem volt pénzem, de majd egyszer meg fogom venni :):)
Szóval a kém múzeum, ahol ki lehet próbálni a láthatatlan tintát, ami csak UV fény alatt olvashító, meg eltorzíthattad a hangodat, ha akartad és ilyesmi, ott sok időt töltöttem. Ki kellett ugye találni, hogy működik, és azt is, hogyan szórakoztak vele az előttem járt látogatók, és hogyan állították el úgy, hogy nem tudtam, miért nem szólal már meg... Fényképezni persze nem lehetett az egész látesítményben. A múzeum közepén volt egy fedett, lezárt terület, ami állítólag egy alagút volt, ahol megfigyelni, kikémlelni lehet a többi látogatót. Ebbe nagyon sokáig nem mertem bemenni, mert rá volt írva, hogy csak saját felelősségre menjünk be, és azok ne nayon, akikből fényhatásokkal epilepsziás rohamot lehet kiváltani. Na mondom ez meg mi?? Nem mintha tapasztaltam volna az epilepsziás roham-dolgot, de azért elővigyáztossá tett a kiírás.... Végül aztán megkérdeztem a múzeumos nőt, mi et, mintha nem tudnám, és betessékelt, aztán kiderült, hogy nem is olyan vészes, csak maximum a gyerekek megijednek a töksötéttől. Amitől én nemigen, mert amíg lehet tapintani, addig én nem aggódom. És egy kis csipisz villogó lámpa volt a nagy ilyesztegetős világítás. Meg egy belülről átlátszó tükör a megfigyelés. Nagy cucc... De azért az egész múzeum nagyon tetszett :):)
Vicces volt nézni Amerika klasszikusait műanyagból a bejáratnál a mennyezet közelében, Marilyn Monroe a szoknyalibbentős pózban, a holdjáró Armstrong, és Elvis a gitárjával... olyan klasszikusnak tűnt, mégis...
Mikor sikerült kiverekedni magam az épület labirintusnak is beillő rendszeréből, Egyenesen valami majális közepébe csöppentem. Már nem mintha májusi ünnepség lett volna, valami tipikus finn vásár-rendezvény egy nemes ügy körül, zöldek, női egyenjogúság harcosai, gyerekbántalmazás ellenzői vagy zen közösségek, vagy akármi, mind lehetett asztala, árulhatott ennivalót vagy reklámozhatta magát. Megkérdeztem a nőtől, aki legközelebb állt, ez egy évente megrendezett dolog, most ép sikerült nekem is látnom... nem tűnt különösebben érdekesnek, tovább is vitt utam.
Jártam egyet a tóparton, ahol egy dombon nagy, kastályszerű épület előtt piknikeltek az emberek, és rá lehetett látni a vidámparkra. Itt történt az üveggolyós eset. Egy lámpaoszlopon felirat: eltűnt üveggolyók, aki megtalálja, kérjük, biztosítson számukra jó otthont. No, ez érdekes, le is fényképeztem. Aztán Egyszercsak megláttam az üveggolyókat, a földön, pontosan olyan kis helyes kupacban, mint ahogy a fényképen a hirdetmény lapján. 
Alapjába véve nagyon élveztem, hogy kitaláljam, mit mi után látogassak meg, mit mikor zárnak be meg ilyenek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése